Kemény Gyula
M.  kir. 6/2 és 4/1 hegyi tar. üteg

A Szuezi csatorna körüli és a palesztinai frontra a törökök szövetségeseként a monarchia is küldött katonákat.
A  török-front összeomlásakor a magyar tüzérek is megkezdték visszavonulásukat, erről  így számolt be dr Kemény Gyula főtörzsorvos:
Most már nem csak éjjel, hanem a nappali 55-58 fokos hőségben is meneteltünk. Szeptember 29-én 10.00 órától 19 óráig pihentünk, fél 8 órakor pedig újra elindultunk. Másnap, 30-án egész nap és egész éjjel meneteltünk, 22 órán át egyfolytában. Ez volt menetelésünk tízedik és egyben legsúlyosabb napja. .... 1918. október elsején kora hajnalban megpillantottuk lent a völgyben Damaskust. Mintha újra születtünk volna. A remény teszi ezt? Lesz mit enni, egyszer végre jóllakhatunk, lesz víz, sőt talán bor is! Ahogy kivilágosodott egyszerre négy shrapnell robbant a fejünk felett. Feledve 50 hónap harctéri tapasztalatait, pánikszerűen bemenekültünk a közeli kukoricásba. Menekülésszerűen rohantunk tovább a kukoricásból Damaskus felé. A szabad réten azonban már újra zárt sorban menekültünk. A rétről láttuk, hogy angol lovas tüzérség siet a város felé, maga Damaskus pedig számtalan helyen ég, főleg a Kadem nevű pályaudvar. Mindenfelé füsttenger. Formálisan lopakodva, támadástól tartva mentünk át a keleti külvároson, majd átkeltünk a damaskusi oázist tápláló Brada nevű folyón s így Damaskusból a Libanonon át Baalbek, Homs, Aleppóba vezető országútra érkeztünk és 1918. október 1-én 4 órakor letelepedtünk a Libanon déli tövében. Odalett minden remény. Egy darab kenyérhez, egy csepp vízhez sem juthattunk Damaskusban.