Én olyan helyen voltam, ahol nem volt jó kilövésem és ezért felvettük a gépfegyver szerelékünket és egy jobb helyre szaladtunk vissza, ahol aztán jobban tudtuk védeni magunkat. Amikor én a gépet felvettem a vállamra, a románok szaladni kezdtek utánam, én ahogy a gép a vállamon volt, egy gurtnit húztam volt bele. Bevolt töltve és a vállamon amikor szaladtam lőttem vissza az ellenségre de ez akaratomon kívül történt, mert akkor vettem észre amikor az üres hüvelyek az arczomat  égették ahogy hányta ki a hüvelyeket auszverfer (Auswerfer=kivető) és az arczom véres volt. Volt is annak hatása, mert már akkor nem szaladtak oly sokan utánam mint előbb. Én a drükllatnit elöl izgatottságomban nyomtam, és a fegyver működött. A románok azt kiabálták utánam, hogy „Nu fugát, nu fugát” de én nem értettem. Amikor elértem az új kijelölt helyet és szembe kezdtünk tüzelni egymással, akkor kezdődött a haddelhadd. Ők se tágítottak, de még mi sem. Működött a 8. géppuska és a velünk vissza maradt századbeli bakák, vitézek dobálták a kézi gránátokat az ellenségre. Ha valahol baj volt hozzám szaladtak hogy intézkedjek. Én voltam tehát a század parancsnok. Körben voltunk egészen. Én akkor hason csúszva körül jártam stelungunkat (Stellung=állás), és rövidesen tanácskoztunk. Municzionk az volt bőven. Hanem víz az nem volt. Isten tudja milyen kínnal tudtuk a gépekben a vizet pótolni. Tehát 150 emberrel és 8 géppuskával 3 éjjel és három nap tartó pergő tűzben és támadás között fel tartottuk az állást és nem tudott 30 lépésnél közelebb hatolni hozzánk az ellenség. Közben meghalt az ellenség golyójától 40 ember, ezek között voltak századbeliek és géppuskások. Az én kettesem is meghalt. Gál János volt a kettes. Őt gránát ölte meg, a mellén a szívét szakította ki. Ez a fiú gyergyóalfalvi születésű volt. Hármas Dobay Ferencz tizedes, ő súlyosan sebesült a fején és a jobb lábán srapneltől. Ezeket a fiúkat bevittük a kavernákban (mert az is volt egy). Dobay Udvarhely megyei, nem tudom melyik falusi volt. Ezen két legjobb emberemet ahogy elveszítettem, nem tudtam másokkal pótolni, mert nem voltunk kiképezve. Így tartottuk mi fegyver tüzet és magunkat 3 éjjel és 3 nap. Közben az ezrednél minket úgy tudtak, hogy a gépfegyverekkel együtt mind elfogtak. De hallották, hogy még mindig magyarul kiabálunk hogy csak kitartani, magyarok kik vagytok, én kiáltottam a nevemet és segítség…. Válaszolt volt rá hogy jövünk. Jöttek is, harmadik napra virradó reggelre csak hogy egyszer hallhattuk hogy a mi tüzéreink lőnek úgy, mintha a világ összes ágyúi mind ott lettek volna. Ekkor minket már nem lőttek, nem akartak már elfogni a románok, de azért mi csak tovább lőttük őket. Három óra hosszáig tartott a mi tüzéreink ágyúzása, mely után hallottuk a földet is megmozgató „rajta fiúk” kiáltást. Ekkor jött a mi gyalogságunk felszabadításunkra, mindegyre csak közelébb és közelébb hallottuk, hogy előre fiúk! Egyszerre az ellenség akik eddig olyan hősök voltak velünk szembe, aki merre tudott, arra szaladt vissza. Ezután mi is örömünkben sírtunk, és a Jóistennek hálát adtunk, hogy megsegített és nem engedett elveszni. Ekkor mi is a vissza szaladó ellenség után fordítottuk a fegyvereket és mint jó kaszás a füvet, úgy szedtük le őket. Közben akik nem bírtak oly gyorsan szaladni vissza, azokat mi fogtuk el. És sokan meg nem tudták és be szaladtak hozzánk, akiket aztán nem is engedtünk többé el. Így ejtettünk mi is 64 foglyot. Édes Istenem! Kit látunk egyszerre hozzánk közeledni. Szuronnyal, ellőre tartott fegyverrel a mi 82-es rohamsisakos testvéreinket. Egyikünk sem tudott szóllani, csak a szemeink voltak tele örömkönnyekkel. Megfogtuk őket, csókoltuk a fegyvereiket és azután hozzájuk csatlakoztunk és együtt haladtunk előre, míg végre az ellenségnek egy gránátjától én is megsebesültem. A bal kis lábujjamat vágta le bakancsostól. Én ezért még tudtam menni az ellenség után, de egy másik gránáttól légnyomást kaptam és ekkor eszméletemet úgy elveszítettem, hogy amikor magamhoz jöttem, ottan voltam egy hordágyon a regiment hizsplatzon (Hilfsplatz=segélyhely). Az ezredes úr Papházi (Papházy) egy kis üveg valami erős snapszot töltött a szájamba. Amikor eszméletemet vissza nyertem az bántott, hogy a bakancsomat, amit azelőtt 2 héttel agyusztáltattam meg elszakította az az átkozott gránát. Nem sajnáltam annyira a lábujjamat, mint a bakancsomat. De aztán csakhamar megvigasztalódtam, mert az ezredes úr egy pár új agyusztált cipőt adott, mely még jobb volt mint az enyém és azt mondták, hogy ha majd jobban leszek, meggyógyul a lábam viseljem egész és ezek után fekvő tisztek és előbb hordágyon, majd autóval vittek tovább. Ez történt 1917.08.06-án amiért megkaptam az arany vitézségi érmet."