Horváth András
101. k.gy.e.
 

Dacos önérzettel vívta meg minden harcát s idegen földön is magyar hazájáért harcolt. Egyszerű földműves volt, robotos szolgája az életnek, de lélekben, erkölcsi erőben óriás, mert ereje a hazaszeretetben kimeríthetetlen volt. Iskolapéldája volt a nyíltságnak és becsületes kötelességteljesítésnek. Mindenét a hazájáért adta s neki nem maradt más, mint megtört élete.
24 nehéz hónap küzdelmeiben vett részt s ezen idő alatt dicsőséget dicsőségre halmozott. Kiváló érdemei halhatatlanná teszik nevét és emlékét, melyet négy vitézségi érem fénye ragyog be. Kitartott mindaddig, míg teljesen össze nem törött. De az ő összetörése is kivételes volt. 1916. május 31-én Asiágónál egy vakmerő vállalkozása közben negyedmagával megtámadott egy kavernát, melyben egy század olasszal vette fel a küzdelmet.
Merész vállalkozását siker koronázta. Kézigránátokkal elpusztította az olaszokat. A harcosok sora azonban öt is utolérte. Elvesztette jobb szemét és jobb kézfejét.
Az ő aranyérme nemcsak a vitézség jutalma, hanem egy fájó emlék is.