Divják József
48. k.gy.e.

„Egyszerű történetnek nevezi Divják József hadapród az ő hőstettét. Egyszerű, de szomorú történet, meleg könnyeket csal az ember szemébe. Mint sokszor máskor, úgy most is rohamra mentek a derék zalai 48-asok s mint sokszor máskor, most is elvérzettek a hazáért, a becsületért, a 48-as névért. A lembergi csatában Chlebovice magaslatait támadták s hős előretörésük vérbe fúlt a szibériai lövészek jól irányzott tüzelésében. Élükön Divják zászlós nyomult előre századával, eleinte rohanva majd később kúszva az illatos tavaszi földhöz simulva. Vitéz zalai magyarok hősi hullái jelezték az utat, melyen haladtak az ellenséges árkok felé. Hullottak, bajtárs­bajtárstól néma pillantással vett utolsó búcsút, de nem nézett hátra, csak előre az orosz árkok felé. El is jutottak az ellenséges drótakadályokig, nem sokan, de, még mindig elegen, hogy betörjenek a halálosztó lövészek közé. Győzelem koronázta páratlan vitézségüket, dicsően szomorú győzelem. A század 196 emberéből 13 maradt épen.
A többi elpusztult vagy csonkán félhalott maradt. Komoly becsületes jó zalai magyarok voltak, 32-36 éves családapák, kiknek ez az ütközet volt a tűzkeresztségük, de egyben sírjuk is… „ Otthon aratás volt, pengett a kasza, itt is – de a halál kaszája… Övék az arany vitézségi érem – írja szerényen Divják zászlós. – Én csak őrzöm azt. Nekem csak emlék, de nagyon nehéz, szomorú, fájdalmas emlék." Egyszerű történet. – De nem is történet. Sors. Egy vitéz nemzet sorsa, jelleme. Létének évszázados hagyománya.